Amikor hozzánk került ez a jómadár, Dóri, az ideiglenes befogadója elregélte, mennyire nehezen viseli az utazást az eb. Hát, mit ne mondjak, nekem, aki cipelni akarta mindenhova, menni vele jobbra- balra, vinni magammal, ahová csak tudom, picit kiábrándító volt, hogy annyira nem bírja az utazást, hogy ezt külön meg is kellett jegyezni.
Állítólag ordibált, sírt, ugatott és ezeknek különféle kombinációi, természetesen cifrázva.
Próbáltuk lassacskán szoktatni, mint a babát a bilire, picit fent, picit lent, …érzékeny a szentem.
Szóval első célként a 2 villamosmegállóra található kutyafuttatóra merészkedtünk tömegközlekedéssel, ez a Városmajorban található. Hát igen, nem nagyon tudott magával mit kezdeni, csak toporgott, idegeskedett, kicsit agresszorkodott. Aztán leszálltunk és rögtön le is vette a maszkot, vissza is tértünk a jól megszokott kis dinnyéhez.
Nyilván nem adom fel -gondoltam- és amikor csak tehettem, vittem magammal. Hétvégente főleg, amikor nem dolgoztam, hosszabb távra is. Figyelgettem a reakcióit, tanulmányozgattam és arra jutottam, hogy az idegrendszere azért annyira nem bírja a tömeget, így egy biztos: szájkosár mindig lesz rajta. Így, ha hisztizik is, a laikus nemkutyatartók is értékelik a próbálkozásaimat afelé, hogy nem akarom én megetetni őket a 9,5 kg-os szobacirkálómmal.
Aztán jött a feketeleves.
Eljött az idő, amikor kénytelenek voltunk megtenni az első nagy lépést, hiszen Miskolcig el kellett jutni valahogy.
Igen, vonat.
Amúgy megjegyezném, hogy nevetségesen magas összeg az élőállat jegy a vonaton, illetve, kedves telekocsisok, akik már jó szándékból visztek kutyát is, ha úgy van… ne kérjetek el egy teljes embernyi összeget könyörgöm. A szándék baromira értékelendő, de legalább mérettől függően olyan féláron lenne korrekt szállítani az állatot. Ez csak az én véleményem.
Szóval vonat. Első alkalommal sima, egyterű kocsiban ültünk. Klasszik bőrülések, kutya segge alá pokróc. Aztán jött a szenvedés részemről és részéről is, mert 2óra 20percet még én is alig bírok egy helyben ülni, nemhogy a hiperaktív kutyám, akinek éppen fingja nincs, hogy mi történik körülötte.
A 2 órás út alatt akkor sok minden történt.
A kalauzt nem szereti, egyiket sem, illetve a hirtelen, ülés mögül sunyin felbukkanó embereket, mert megijed. Ebben az esetben rászólok természetesen, és persze ez semmit nem ér, úgyhogy Cesar Millan nagyúr egyik videójából tanulva próbálom lenyugtatni minden ilyen adandó alkalommal a gyereket.
Ez a módszer ebben a videóban található, ez első story, a kis csivava története. A mozdulat pedig a nyakát megfogós-dominanciát mutatós. Ezzel pár másodperc alatt, ha nem is angyal, de egy kevésbé idegesítő ördög lesz belőle 🙂
Szóval, ha más nem is, ez a mozdulat és a szájkosár segített. Fontos volt, hogy érezze, nem neki kell rendet tartani az egész vonaton.
Következő alkalommal nehezebb esettel kellett megbirkóznunk, ugyanis kabinos, fülkés kocsiba szálltunk. Minden pici kabin egy kis terület volt neki, amire ‘neaggyisten, hogy bárki betegye a lábát. Először jött egy lány, aki megrémült mikor Bella ugatni kezdett, még meg is kérdezte, hogy átmenjen-e a másik fülkébe. Nyilván nem. Szájkosár felkap, nyak leszorít és 10-15 mp alatt meg is barátkoztak. Aztán jött még két srác, itt is eljátszottuk ugyanezt, de immáron rövidebb idő alatt sikerült helyrejönnünk.
Aztán jött a nagy meglepetés.
Én épp zenét hallgattam, Bella az ölemben félig, mindketten baromi jókat elmélkedtünk a létezésről, majd a látóteremben megjelent egy kéz. Az egyik srác keze, amint Bella felé nyúl. Rögtön bekapcsolt a vészvillogóm, füles kikap, majd mondtam neki, hogy “jajj, kicsit barátságtalan” meg “volt már, hogy odakapott”, de a srácot nem érdekelte, teljes erőbedobással próbálta megsimogatni a vadlovat, éééééés sikerült!
De nem, hogy megsimogatni…utána átmászott az ölükbe, majd ott utazott egy darabig, a srácok imádták. A csajszi viszont még mindig tartott tőle, Bella párszor be is fenyítette egy-egy jól irányzott csúnyánnézéssel. Szóval érzi, hogy ki a gyenge és sajnos ki is használja. De visszük rehabra! Nemsokára visszük, tényleg.
Tudom, sok lesz már, de van még egy story. Ezután az ominózus kabinban utazás után fordult elő, hogy felszálltunk a metróra, majd úgy gondoltuk, nyugodtan hazazötykölődünk 20 perc alatt, aztán árivedercsi agybaj!
Aha… ekkor kezdődött a java. A kisasszony nekiállt hisztériázni a metrón, ugatott, ugrált, ficánkolt. Amellett, hogy égett az orcámról a bőr, nem tudtam sehogy sem lenyugtatni, mert én is fáradt voltam már, idegileg kimerült, és egy épkézláb magyar mondatot sem tudtam volta összerakni, nem hogy még a kutyát neveljem.
Összedőlni látszott minden, az egész metró minket nézett. Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser anyuka, aki a leghisztisebb kislányt kapta a sorstól.
Mikor végre leszálltunk, még várt minket egy szerény 4 megálló villamossal. Felvettem az ölembe, mert nagyon nem bírt már magával, de ő úgy döntött, hogy inkább a nyakamba ül, így utaztunk 4 megállót, mert már nem is igazán érdekelt sem a sok utas vizslató tekintete, se a kutya viselkedése. Mondhatni megvettem neki azt a nagy tábla csokit, csak maradjon csendben.
Az egésznek a lényege tehát az, hogy le kell foglalni a kutyát és mindig legyen vészterv. Vészjáték, vészsíp, akármi, amit csak és kizárólag akkor vetsz be, ha az idegeid mind egy szálig feladták.
De tényleg kell türelem, sok. És szoktatás kérdése minden.
És akármennyire nehéz, minden utasra tekintettel kell lennünk nekünk, kutyásoknak. Tudom, sokan dacolunk, de plusz stressztől menthetjük meg magunknak, ha nem hagyunk rést, amin pár állatellenes, kötekedő be tud mászni. Ilyen pl. a szájkosár, vagy egy pokróc a kutya alá.
Szóval bla bla bla…
Már abban elfáradtam, hogy leírtam…
Virág
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: