Nem csak minket, embereket visel meg a hideg idő, a sok szabadban töltött óra hiánya, vagy éppen a folytonos borongós, sötét idő. Ebből kifolyólag kedvenceink sem részesülnek annyi élményben, a viselkedésük könnyen hasonlítani kezd egy klimaxoló nőéhez. Vagyis Belláé mindenképp.
Amikor még szép idő volt, minden este jártunk a futira. Ha pedig nem oda, akkor a Margisztigetre, vagy csak egyszerűen hosszan futkározott valamelyik füves réten a környéken. Napfény, boldogság, meleg, szabadság. A legjobb kombináció neki is és a gazdinak is.
Ám amióta beköszöntött a tél, a helyzet is megváltozott. Nincsen rohangálás, mindenhol hideg van, hamar sötétedik és ő is fázik. Bár van ruhája, ha lejjebb hagy picit a kedve, hamar elkezd reszketni és hazafelé húzni. Hát na…közel van a földhöz.
Ez nem csak azt eredményezi, hogy picit hízhat vagy mondjuk elszokik az órákig tartó sétáktól, hanem szocializációs problémák jöhetnek elő. Pont olyanok, amiket már nagy nehezen elkezdtünk házilag kikupálni.
Kevés emberrel és kutyával találkozik, ami egy ilyen bizalmatlan, félős, kicsit intabilabb kutyánál elengedhetetlen kellene, hogy legyen. Próbálkoztam én, tényleg. Vittem a Margisztigetre hóban, de egy árva lélek nem sétáltatott éppen kutyát…pedig az az a hely, ahol bármikor összefuthatunk 1-2 szőrös cirkálóval. Szóval feladtam, és maradt a körbe-körbe sétálós, pisi-kaki letudós, hazarohanós séta.
Amennyire úgy látszott, hogy lassan nem feszül rá minden vele szembejövő emberre, most annyira látom rajta, hogy már messziről kiszúrja és borzasztóan felstresszeli magát mire egymás mellé érünk. Hiába húzom a lábamhoz, hiába veszem szorosra a pórázt és szólok rá, mintha süket lenne.
Azt talált ki, ha felhúzom a pórázt, ő két lábra áll, így is picit közelebb tud jutni vélt áldozatához.
De a szívemre teszem a kezem: lehet, hogy elrontom, nem kizárt, lehet, hogy rosszul kezelem…de van, hogy nincs jobb ötletem. Ez tuti azért van, mert mindenki türelmetlenebb, fáradtabb. Semmi másra nem vágyom munka után, minthogy a meleg szobában a gép előtt átkapcsoljak zombi üzemmódban, miközben a párom mellettem a TV-t lesi, a kutya pedig kettőnk közt alszik. Tök idilli.
Mi lehet a megoldás?
Én “feladatokat” szoktam neki adni. Dolgoztatom 😀 Mondjuk a kedvenc játékát olyan helyre dugom, ahonnan kemény bányászással szedheti csak elő, az ő sikerélménye hatalmas, és boldogan jön hozzám utána, ezt párszor megismétlem.
A Fressnapf-ban kapható ilyen kemény rágcsálnivaló rúd. Órákig el tud vele bíbelődni, majd eldugja.
De addig is elvolt vele. 😀
És természetesen nem zárom el a külvilágtól akkor sem, ha otthon vagyunk. A szomszédasszonyt például imádja. Szinte féltékeny vagyok, annyira. Ha meghallja a hangját megőrül és akár az ajtót is átkaparná… mondjuk ennek szerintem az az oka, hogy édességgel tömi. Nem szeretem, ha a kutya csokit kap, még akkor sem, ha egy vékony bevonatú szaloncukorról van szó… de mindenki találkozott már erős egyéniségű szomszédasszonnyal. Mire odafigyelek már meg is ette. Nem akarom megvárni, míg valami baja lesz.
Szóval ennek ellenére szeretem, ha kicsit érezheti az izgalmat, amikor kiszökik a folyosóra, hogy egy kis simogatást kapjon a szomszédasszonytól. Nehezen barátkozik, de akit megszeret, azt nagyon tudja imádni.
Remélem hamar vége lesz ennek az időnek és elkezdődhet az élet. Ilyenkor ugyanis egymáshoz hibernálódik a kedvünk. Nem akarnám, hogy reménytelenné váljon az ő helyzetet sem, mert segíteni szeretnék rajta. Igen, járhatnánk most is a kutyasuliba, de ezt mindkettőnknek (hármunknak) teljes erőbedobással kell csinálni. Azonban most erre egyikünk sem alkalmas.
Szóval marad a nyávogás, a tápláló falatok, a bújós szeretet és a várakozás.
Facebook oldalunk: Bella a lelenc – Cafeblog
Virág
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: