Ezer éve nem írtam, de most egy szaftos kis történettel jövök. Ez az utóbbi idők legérdekesebb történése a kisasszonnyal..nem akartam feleslegesen fecsérelni senkinek az idejét mondvacsinált sétáltatós storykkal. Gondolom ezt azért senki nem bánja.
Szóval közelgett a húsvét, amikor el kellett dönteni, hogy vele, vagy nélküle utazunk. Ez azért nagy döntés, mert a magyar tömegközlekedés (ahogyan azt szinte mindenki tudja) nem éppen pénztárcabarát, pláne nem a vonat, pláne, ha csak pár napra megyünk.
Azzal a szomorú ténnyel kellett szembesülnünk, hogy nekem, páromnak és Bellának egy oda-vissza Budapest-Miskolc túra 20.000 Ft-ba, HÚSZEZER jó magyar Forintba kerülne vonattal.
( A telekocsizás kutyával megoldhatatlan, legalábbis számunkra így tűnt. Erről bővebben EBBEN a bejegyzésben olvashattok. )
Így, mivel ez azért tényleg nagy összeg, más utat kellett találnunk.
Az egyetlen ember, aki rajtunk kívül kezelni tudja ezt a hisztis nőszemélyt, az az, akitől örökbefogadtuk, Dóri.
Ha lehet, ő még jobban is, hiszen ezzel foglalkozik, de ez már más tészta. Sajnos ebben azért laikusok vagyunk 🙂
Hétfő reggel eszméltem fel, hogy itt az idő! Gyors pakolás és rendrakás után Bella helyét beletuszkoltam egy Sparos szatyorba, szájkosarat bekészítettem 3 napi hideg élelemmel (hamuba’ sült pogácsával) és elindultunk a találkozási pontra, ahol leadtuk az ebet.
Fájt kicsit a szívem, nem arról van szó, de tudtam, hogy jó helyre kerül. És tudtam , ha fájna is, akkor is így kell tennünk, mert Dóri szívesen fogadta, mi pedig kicsit kikapcsolhattunk, mint a szülők, akik alig várják, hogy szeretett gyermekünk egy kicsit más nyakán lógjon.
Szóval eltelt a 3 nap és újra találkoztunk… Amikor Dóri leszállt vele buszról, láttam a fején, hogy kicsit morcos. Rögtön rákérdeztem, hogy gond volt vele? mire ő csak annyit felelt tulajdonképpen, hogy neveletlen.
Eddig kutyákkal nem verekedett, de mióta túl vagyunk az első tüzelésen, ez is megesik. Sőt, hisztizett neki éjszaka is, ugyanis velünk egy szobában alszik és igaz, ami igaz ezt én sem szeretem feltétlenül, de mivel ő kizárta az előszobába, a kisasszony zokon vette és addig nyüszített, míg Dóri be nem vitte a szobába.
(Azért költöztettük be, mert télen nagyon hideg volt a folyosón, ugyanis arról az oldalról nem fűtött a lakás…és a kutyának sem akartam rosszat.)
Szóval megkaptuk a magunkét, ami picit zokon esett, mert én tényleg próbálom a lehető legtöbbet kihozni a dologból munka mellett. Megkap minden szeretet, és mást is, amit csak adni tudunk neki, de annak ellenére, hogy tudom, nem így kellene lennie, sok minden meg van neki engedve, mert olyan kevés időt töltünk együtt…
Mi ebből a tanulság?
Legyen pléhpofánk és menjünk el egy szó nélkül amellett, ha valakinek a kutyanevelési szokásai nem egyeznek a miénkkel, hiszen, ahogyan a gyerekeket, úgy a kutyákat is mindenki más és más módon neveli.
És amennyi (bocsánat a szóhasználatért) elb@szott gyerek van, legalább annyi kutya, ha nem kevesebb. 🙂
Elbúcsúztunk, majd felszálltunk a buszra, ahol Bella kidőlt, mintha ezalatt a 3 nap alatt folyamatosan csak futott és dolgozott volna. Amint beértünk a lakásba elaludt és másnap délig fel sem kelt.
Ezt azért szeretném rendszeresíteni… 🙂
Véget ért a móka mára.. 😀
V.
