Az az igazság, hogy bőven 100-ig kellett számolnom, mielőtt úgy döntöttem, írok róla. Elsősorban azért, mert az állatok bántalmazása olyan érzelmeket ébreszt bennem, hogy bármelyik vadállat megirigyelhetné a gondolataimat, amikor darabokra szedem szét a gondatlan gazdát vagy az adott állatkínzót. Zsigerről-zsigerre.
Kora reggel, az ágyikómban mindig első dolgom, hogy átlapozgatom a Facebookot, Istagramot, Indexet, hogy ne induljak el tájékozatlanul otthonról. Meg persze ez egy kis időhúzás is – annál később kell nekiállnom készülődni, kikecmeregni az ágyból.
(Kép: Nagy Bettina – Facebook)
Lapozgatok, lapozgatok, amikor látom, hogy sokan megosztották ezt a történetet. Nem szoktam nagyon elolvasgatni, de épp semmi más érdekességet nem találtam, így nekiálltam.
Enyhe kifejezés, ha az mondom, a szívem szakadt meg, miközben olvastam. Könnyek szöktek a szemebe és olyan mértékű düh és fájdalom öntötte el a testem, hogy magamon is meglepődtem – rég nem éreztem együtt ennyire senkivel és semmivel.
Mire valaki idekecmereg, a történetet már mindenki olvasta, tud róla. De röviden: Ifjú pár egy Jack Russellel felszáll a metróra, kifelé menet pedig marha önállónak gondolva a kutyát, maguk mellett utaztatják a lépcsőn. Mert persze olyan nehéz az a kis Jack, hogy nem lehet ölbe venni. Oké, legyen úgy, amíg áll egy helyben, álljon melletted. DE! Nem vették ölbe akkor sem, amikor a lépcsőnek vége szakadt és bedarálta a kis tappancsait az a böhöm, elképzelhetetlenül erős mozgólépcső. A kutyus éktelen vonyítása az egész metrót betöltötte, emberek sírva, sokkos állapotban tántorogtak jobbra-balra a “tett” helyszínén. A gazdik persze szintén hasonló állapotban voltak, eszeveszettül próbálták megállítani a mozgólépcsőt. Persze ez sem arra lett tervezve, hogy sitty-sutty megálljon, meg, könyörgöm, mégis Magyarországon vagyunk. Tudhatnánk, hogy semmi nem rendeltetésszerűen működik. Ez azonban nem mentség az alól, amit tettek, ami történt. Elhiszem, hogy nekik is rossz, ha nagyon erőlködöm, még sajnálom is kicsit őket. De a történet további részében olvashattuk, hogy az állatorvos elmondása szerint ez NAPI RENDSZERESSÉGGEL ELŐFORDUL! Emberek! Könyörgöm! …
Amikor először vittem Bellát metróval, kínosan ügyeltem mindenre. Nem mentünk a sínekhez sem olyan közel, mint szoktam egyedül, mert úgy voltam vele, bármitől megijedhet, akár magától a metrótól is, behúzhatja a metró szele, történhet akármi… Kizárólag a fal mellett álltunk és utolsóként szálltunk fel a metrószerelvényre, és azóta is így csinálom. A mozgólépcsőn pedig, akármennyire nyugtalan vagy nehéz a kutya, az ölemben viszem. Nem tudtam, hogy ilyen előfordulhat (megmondom őszintén, hogy a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna), de valamiért ösztönből nem hagytam a földön sosem.
Lehet, hogy a szám csak utólag nagy, de ott biztosan elvettem volna tőlük a kutyát – jelentsenek fel! Nem érdekel. Valahogy megoldottam volna vagy kicsikartam volna tőlük a műtét árát és kerestem volna neki olyan gazdit (miután helyrejött) aki szereti és nem figyelmetlen vele. Hiszen a szeretet, az etetés stb.-k utána a legfontosabb, hogy figyelj rájuk!
A gazdákat innen pusszantom és kívánok nekik örökké tartó lelkiismeret-furdalást, hogy érezzék, amit az a szerencsétlen kutya érzett, és azért is, mert tönkretették a lábát, így akár az életét. Egy Jack Russel terrier élete a rohangálás, ugrálás, játék (Bella ugye Jack keverék – tudom, miről beszélek). Egy ilyen trauma után akár súlyos depressziós is lehet a kutya, amiből lehet, hogy soha nem gyógyul ki. Egy életet keserítettetek meg, ami csak értetek volt. Nem érdekel, ha rosszindulatúnak tűnök.
Facebook oldal: Bella, a lelenc
V.
