A hétvégén fantasztikus idő volt. Amikor felkeltem, már tudtam, hogy ebből órási nagyon séta lesz, ha csak nem döglök az ágyban és egész nap sorozatot nézek. Aztán megreggeliztem, majd megembereltem magam. Gondoltam, neki is és nekem is jót tenne egy nagy séta.
Kapott egy ruhácskát barátnőmtől és bár nem kellett volna ráadnom, mert hideg pont nem volt, villogni akartam vele, így ráadtam. Felkaptam egy kényelmes, vállon átdobós táskát, hogy minél kényelmesebb legyen a helyzet, abba pakoltam a kakizacsit, egy labdát, szájkosarat és egy kis vizet, majd nekiindultam az “ismeretlennek” Bellával.
Nyilván nem volt annyira ismeretlen a helyzet, mert a Városmajorba vettük az irányt, ami egy nagyon jó hely kutyasétáltatásra. Összeteszem a két kezem, hogy ilyen helyen lakom, mert sok mindenben megkönnyíti az egészet: kutyasétáltatást, kirándulást le lehet tudni max. negyed órás odajutással.
Felpattantunk a villamosra, amit most kivételesen nehezen tűrt. Kapaszkodott a padlóba, mintha tudott volna egyáltalán. Betámasztott és beszarva állt 2 megállón keresztül a lábaim között. Aztán megérkeztünk.
Felemelően jó érzés volt, hogy nem fáztam, a nap sütött, szinte melegítette a hátamat. Egyáltalán nem gondolkodtam azon, mikor kellene hazaindulni.
Mivel azonban még mindig tüzel Bella, így óvatosra kellett venni a formációt. Nem mehettünk be a futira, hogy játszhasson és kerülni kellett minden kutyát, amiről messziről nem sütött, hogy lány. De elvoltunk kettecskén.
Néha talált egy-egy túlméretezett botot, amit imádattal hurcolt jobbra-balra, amíg csak bírta, vagy éppen séta közben a seggét behúzva indult meg 1-2 méterre, futva, majd vissza sétatempóba.
Örült.
Örültem.
Annyira idilli volt az egész, hogy legszívesebben késő délutánig ott maradtam volna, ha nem lett volna programom, illetve, ha a gyerek nem tüzel.
Azt hittem, hogy gázabb lesz, hogy mindenkit ugatni fog lévén, hogy elszokott az emberek társaságától, de nem volt nagyobb probléma, mint ősszel.
Persze ezzel a másfél órás sétával sem lehetett teljesen kifárasztani, bírta volna másnapig….csak nekem menni kellett, meg amúgy is…
Konstatáltam, hogy a kutyámat az tartja életben, ha mehet. Mindegy merre, mindegy mennyit csak menjen. Nagy séták, sok inger, változatos környezet…ez a lételeme. Nincs fáradtság, nincs szomjúság vagy éhség, ami eltántorítaná.
Rövidtávú terveim közé tartozik egy séta a János-hegyen vele és a barátnőimmel, ami egy elég merész húzásnak tűnik minden szempontból.
1. Miből gondolom, hogy órákon keresztül konfliktus nélkül sétálna mellettük?
2. Hogy fogom én bírni a túrát?
Az első valószínűleg a lányoktól függ. Nem kell ugyanis foglalkozni vele, vagy mutatni, hogy félsz tőle, mert azzal csak rosszabb. Ha nem vesznek róla tudomást, akkor minden rendben lesz. Egyetlen probléma azonban, hogy az egyikük fél a kutyáktól.
Szóval ezt még átgondolom.
De mindenképp kell a szocializáció 🙂
Virág
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: